Tavaly ősszel Pekingben egy igen meglepő levessel találkoztam, amely leginkább egy korhely halászlére emlékeztetett. Persze maga a leves kissé ázsiai ízesítésű volt a benne úszó gyömbérrel, korianderrel, koriandermaggal, csillagánizzsal és egy szecsuáni borshoz hasonló, a nyelven hosszabb pezsgést okozó fűszerrel. Alapja viszont egy friss paprikás (chilis) halászlé volt, melybe egy pontyhoz hasonló helyi hal a fejével, uszonyaival és minden egyéb szálkájával együtt került bele, majd citrom vagy savanyú káposzta helyett egy angolzellerhez hasonló savanyított zöldséggel ízesítették. Rendkívül ízlett a leves és mindenképp meg akartam valósítani itthon is. Ehhez viszont előbb angolzellert kellett savanyítanom.
Mivel az angolzeller önmagában is enyhén sós, ezért nem akartam további sóval megszórni. Így viszont a felaprított angolzellerből pusztán nyomás és ozmózis útján nem tudtam elegendő levet kinyerni ahhoz, hogy teljesen ellepje a lé. Ezért végül néhány szár angolzellerből gyümölcsprésen keresztül nyertem ki a levét és ezzel a folyadékkal fedtem be a zöldséget. Viszonylag hosszú ideig, azaz több hétig eltartott, mire megsavanyodott az angolzeller.
A levesben tökéletesen működött savanyító elemként a tejsavas angolzeller. Magát a levest annyiban „európaisítottam”, hogy a pontyot kifiléztem és a fejéből, uszonyaiból és egyéb szálkáiból külön főztem thai citromfűvel egy alaplevet. Később a felkockázott filét csak átmelegítettem a kész, igen fűszeres lében. Maga a leves így önmagában, vagy rizstésztával együtt is tálalható. Esetleg akár gyufatészta is kerülhet bele, hogy tökéletes legyen a fúziós hatás. Összességében sikerült visszaadni a Pekingben a dai nemzetiségi étteremben kóstolt halászlé ízhatását, viszont az a bizonyos szecsuáni borshoz hasonló nyelvpezsgető fűszer hiányzott belőle. Sajnos a nevét sem tudom, így nehéz lesz felkutatni.
