Erlangenbe látogatók számára elsőre kissé furcsa, hogy a város közepén egy hatalmas rét terül el. A 20. század elején a két városrész egyesítése után került a város mértani közepébe, s továbbra sem lett beépítve, hiszen évi kétszer ártérként szolgál a Regnitz folyó számára. Az év többi időszakában kukoricát és búzát termesztenek némely parcellán, a többin fű terem vadon, melyet kb. 100 bárány szokott lelegelni, vagy takarmányként levágják és kiszárítják. Fűvágáskor különösen varázslatos illata van a rétnek, ilyenkor rendkívül üdítő reggel munkába menet és délután hazafelé a biciklin mély levegőt venni a réten.
A rét szélén található még egy kis tó is, ami tulajdonképpen egy felduzzasztott patak. Olykor horgászokat is lehet látni a partján, nekem a szélén termő hatalmas bokrok tetszenek leginkább. Tavasszal bodzavirágzáskor hófehér színben, most ősszel pedig a rengeteg bodzabogyónak köszönhetően fekete színekben pompáznak. Mivel mindenféle úttól több száz méterre találhatóak ezek a bokrok, ezért itt nyugodt lélekkel lehet gyűjtögetni a virágtányérokat, ill. épp most a bodzabogyókat.
Reggelente és délutánonként a fekete bokor mellett eltekerve olyan ötletem volt, hogy kukoricával igen jól működhetne a bodzabogyó. Persze, lehet ebben egy picit az alig 5 méterre fekvő kukoricás is befolyásolt. A kukoricát Alexander Herrmann mangós polenta receptje nyomán készítettem el, mindössze a mangót cseréltem le benne az épp főszezonját élő őszibarackra. A bodzabogyóból a mártás pillanatok alatt elkészült, akár desszertekhez is használható. Eredetileg kacsamellet vagy más szárnyast gondoltam a bodzához, de a piaci szárnyasárusom épp szabadságon volt. Így sertés mellett döntöttem, amihez szintén jól párosíthatóak édeskés ízek. Végeredményként egy egyszerű késő nyári főétel kerekedett ki, mely teljes mértékben épp idényben lévő alapanyagokból állt össze.
