Valójában egy desszert díszítéseként illetve ropogós összetevőjeként készítettem el először a kókuszchipset, de az utóbbi napokban szerzett óriási népszerűségének köszönhetően saját életre (receptre) kelt. Egyik kollégám úgy írta körül, hogy ez az az íz, amit a Raffaello próbál imitálni – de nem sikerül nekik. A titka mindössze annyi, hogy így, friss kókuszdióból készítve benne marad a kókusz zsiradéka, ami a ropogóssága mellett enyhe szaftosságot és teltebb ízt is kölcsönöz a chipsnek – s véleményem szerint enyhén fehér csokira is emlékeztet. Maga a recept és az ötlet Tanja Grandits – Eingemacht & Ausgepackt című könyvéből származik. Rendkívül egyszerű elkészíteni és 1-2 hétig gond nélkül el is áll (a könyv szerint – bár lehet tovább is, de nálam eddig 4 nap volt a leghosszabb idő, addigra mindig elfogyott).
A múlt hétvégi angyalkás gasztroblogger találkozóra (GBT) is kókuszchipset vittem nassolnivalóként. Nagyon kellemes hosszú délutánt töltöttem sok kedves hölgy társaságában, s számtalan finomságot is kóstoltam. Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek, ill. köszönet Dr. Peppernek a szervezésért és angyalkámnak, Reninek a sok kis apró ajándékért. Imádom a vaníliát és a gránátalma is nagy kedvencem 😉
Kissé kalandos útja volt a GBT-s kókuszchipsnek, ugyanis szerdán éjszakába nyúlóan szárítottam a sütőben, majd csütörtökön óriási hóviharon keresztül (tényleg valódi blizzard volt villámlással együtt) gurult haza – s végül (sok csomagomnak hála) ismerősöm kocsijában felejtettem. Pénteken egy külön kört tettünk szüleimmel a chipsért, majd még tepsire kiterítve egy napig hagytam szikkadni a fűtőtesten, hogy kipihenje a szállítás viszontagságait és lehetőleg minél frissebb, ropogósabb formában tudjam GBT-re vinni. A találkozón a kókusz saját kemény héjában tálaltam a kókuszchipset. Maga a kókuszhéj később természetes tálkaként is újrahasznosítható, vagyis megéri a kókuszdió feltörésénél türelmesen és óvatosan kalapálgatni.
